2008. május 30. péntek 20:00 - Születésnapi koncert

 

LUDWIG VAN BEETHOVEN: G-dúr románc op.40
W. A. MOZART: G-dúr zongoraverseny KV.453
W. A. MOZART: G-dúr hegedűverseny KV.216
J. HAYDN: G-dúr („Az este”) szimfónia Hob.I No.8

 

Közreműködött: Kelemen Barnabás - hegedű, Kocsis Zoltán - zongora

Vezényelt: Kocsis Zoltán

Helyszín: Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

 

Barátok és testvérek

 

Ha ez a cikk az lenne, aminek készült, akkor arról szólna, hogy ma Pesten Kocsis Zoltán születésnapozik a barátaival és zenésztársakkal, holnap meg Martha Argerich Bécsben, de jó két ilyen zongoristát hallani, közel egymáshoz.

Kocsissal nincs is semmi baj, idén is volt születésnapja, most éppen az 56., gratulálunk, ahhoz meg különösen gratulálunk, ahogyan Mozart G-dúr zongoraversenyét játszotta. Az első tétel némileg kapkodós, de a második és a harmadik olyan, amit se Fokföldön, sem Ázsiában, de itt, nálunk pont igen, nálunk így játsszák Mozartot, fegyelmezetten, lendületesen, mindig haladva, nem beleszédülve a szépségbe, hanem mondva, amit mondani kell. És persze nagyszerű együttjáték, fuvola, oboa, a teljes Grazioso kamarazenekar, lélegzik a zene, és együtt lélegeznek a zenészek, már ahogy Kocsis felállt a második tétel előtt, és elindította Mozartot, tudni lehetett, hogy ez most az lesz, és valóban az lett: egyszerre állnak meg, és velük áll meg a levegő, hogy aztán egy vállrándítás, és mehet minden tovább - néha Mozart is a csenddel mondja el, amit akar. Más kérdés, hogy milyen zene az, ami ezt a csendet körülveszi.

Ha kell panaszkodni, akkor talán amiatt, hogy az egész előadás nagyon befelé szólt, a zenészek játszottak egymás között és egymásnak, azt hiszem, aki hátul vagy az erkélyen ült, az nem osztozik az első sorok lelkesedésében, de hát most Kocsis az ünnepelt, érezze ő jól magát. Mindez pedig eltűnt az estét záró, Este melléknevet viselő szimfóniában, természetes és nagyon felszabadult zenélés, muszáj nevetgélni a harmadik tételben a nagybőgő kádenciáján, szegény muzsikus csak nyúzza-nyúzza, a többiek értetlen arccal néznek rá, éljen Haydn, és éljen az ezt követő vihar-tétel, az ember cigánykerekezve megy haza a koncert után.

Vihar van Bécsben is, de akkora, olyan jégeső és felhőszakadás, hogy nem lehet megtenni azt a háromszáz méter a Musikverein épületéig, így aztán a hangverseny első része kimarad. Nem baj, ez már úgyis a második csalódás este, amikor a jegyért megyek, szomorú mosollyal kérdik, hogy ugye tudom, Argerich lemondott. Helyette Lars Vogt zongorázik, és a Capucon testvérek maradnak. Lars Vogt? Balsors. Az a nyüzüge, aki a múlt héten olyan vértelenül, hibázgatva, kifejezéstelenül lirizálva adta elő a drezdai zenekarral a Mozart d-moll zongoraversenyét a MűPa-ban.

Nem tudom, mennyre megnyugtató, de Vogt itt is nyüzüge, csak most nem annyira zavaró, mert inkább kísér. Gautier Capucon csellózik mellette, Schumann Fantasiestücke a darab, és kellemes meglepetés. Mindig azt hittem, hogy a két Capucon közül a hegedűs, Renaud az érdekesebb, és ő viszi a hátán a csellistát a világhírre, de nem így van. Nagyot szól, szép, férfias, érett hangú a cselló, Gautier Capucon tisztán játszik, és a terem akusztikája olyan valószínűtlenül jó, hogy az emeleti oldalpáholyban is úgy szól minden, mintha két méterrel ülnék a hangszerek előtt.

Az akusztika marad a főhős Brahms g-moll zongoranégyese alatt is, a három vonóshangszer (a Capucon testvérekhez egy brácsista, Rachel Roberts csatlakozik) időnként úgy szól, mint egy zenekar. Csak ehhez a műhöz már nagyon kellene egy jó zongorista, aki az egészet összetartaná, formát és értelmet adna a darabnak. Lars Vogt így is leveszi a lábáról a közönséget az utolsó tétel virtuóz, fürge futamaival, de nekünk, büszke magyaroknak az a legfontosabb tanulság, hogy százszor nagyobb eséllyel hallunk Budapesten jó zongorázást, mint Bécsben.

 

 

Szerző: Fáy Miklós - Élet és Irodalom, LII. évfolyam 23. szám

2008. június 6. péntek

 

©2019 Grazioso Kamarazenekar | info@grazioso.hu