2009. szeptember 17. csütörtök 19:30

 

J. HAYDN: C-dúr gordonkaverseny Hob.VIIb No.1
J. S. BACH: III. Brandenburgi verseny G-dúr BWV.1048
J. S. BACH: IV. Brandenburgi verseny G-dúr BWV.1049
 

Közreműködött: Migróczi Tamás - gordonka, Szabó Anita és Móré Irén - fuvola, Gál Márta - csembaló
Helyszín: Belvárosi Szent Mihály Templom (Angolkisasszonyok Temploma)
 

 

Molto Grazioso
Grazioso Kamarazenekar koncertje / Budapesti Barokk Fesztivál 2009

 

A IV. Budapesti Barokk Fesztivál impozáns programsorozattal kedveskedik idén a közönségnek; a külföldi vendégművészek, vendégegyüttesek ezúttal hiányoznak ugyan a fesztiválról, a koncertek műsora azonban rendkívül gazdag, változatos és izgalmas.
A spanyol - illetve „spanyolos” - barokk világától Pergolesiig, Purcelltől Händel-oratóriumig és Haydn-szimfóniáig, -vonósnégyesig, no meg a Teremtésig ível, sok-sok különleges csemegével megspékelve, tizennégy koncerten át. A szeptember 17-i nyitóhangverseny mindenképpen méltó bevezetése volt az eseménysorozatnak a műsor szépségében és az interpretáció színvonalában egyaránt.
A programon szereplő három kivételes remekmű - Haydn C-dúr csellóversenye, és Bach III., illetve IV. brandenburgi versenye -, ahogy mondani szokás, különleges kihívás az előadók számára. Haydn 30 éves kora körül komponált versenyműve - hol volt még akkor „Papa Haydn”! - egyike a zseni első teljes feltárulkozásainak az életműben; talán furcsán hangzik, de az ifjúságnak ugyanazt a hímporát viseli magán, mint Mendelssohn 16 éves kora körül komponált Oktettje vagy Szentivánéji-zenéje. Előadásának különös nehézségét - legalábbis a szólista számára - az adja, hogy a hamvas és könnyed, szerelmes hangú és elbűvölően érzelmes koncert a versenymű-irodalom egyik legnehezebb, nyaktörő magánszólamát tartalmazza. Mindenképpen nagy kihívás és méltó feladat erejüket próbáló fiatalok számára - olyanok számára, mint Migróczi Tamás, aki ezen az estén a szólót játszotta.
Az ifjú művész egyértelműen bizonyította, hogy joggal vállalta a feladatot. Az első pillanattól felfigyeltünk meggyőző zenei jelenlétére, hangjának magvasságára, majd az egész első tétel folyamán arra, hogy - egy-két, véletlenszerűen bekövetkező intonációs megingástól eltekintve - technikailag magabiztosan kézben tartja a darabot, s a fiatal Haydn líraiságát nem csupán szuggesztíven, de hallatlan mértéktartással és ízléssel, igazán a zeneszerzőhöz méltó szellemben tudja tolmácsolni. A zenekarral való összhang is dicséretes volt, s együttműködésük nyomán úgy szólalt meg ez a gyönyörű tétel, ahogy kell: izmosan, szívhezszólóan, könnyeden. S ha a lassú tételben a továbbra is tartásos és férfias líra pillanataiba megint becsúszott is némi intonációs bizonytalanság, a harmadik tétel azután igazán nem hagyott maga után kívánnivalót: pátosz, robbanékonyság és pazar virtuozitás jellemezte, no meg a zenekar nemes, gömbölyű, s ha mondhatjuk így, lüktető hangzása.
A zenekar még plasztikusabban meg tudta mutatni minőségét a két brandenburgi versenyben. Már a Haydn-mű kapcsán is említenem kellett volna Oszecsinszki Román nevét, aki Bangó Ferenc helyett (aki a IV. brandenburgi verseny hegedűszólóját játszotta) ezen a hangversenyen a koncertmester feladatát ellátta. Ő már a gordonkaversenyben is megmutatta, hogy határozottan és érzékenyen tudja irányítani a zenekart; a III. brandenburgi versenyben, amelyet az eredeti szerző szándéknak megfelelően, három hegedű, három mélyhegedű és három gordonka (plusz nagybőgő és csembaló) adott elő, szólistaként is kitűnő volt. Ebben a darabban több-kevesebb szólólehetőség mindegyik játékos számára adódik; közülük kiemelkedtek a Klepoch Ernő által játszott tüzes és szuggesztív brácsaszólók. A III. brandenburgi verseny nagy veszélyét, amely különösen a modern hangszeres kamarazenekarokat fenyegeti, hogy tudniillik a zenei szövet a túlhajtott tempó révén gépiessé, motorikussá, differenciálatlanná válik, a Grazioso Kamarazenekar teljességgel elkerülte: előadásukban a darab, illetve a szélső tételek lélegeztek, „megszólaltak” a harmóniai és formai folyamatok, a zene differenciált és „beszédszerű” volt. Az improvizált lassú csembaló-átvezetést pedig Gál Márta tévedhetetlen arányérzékkel, éneklően-cizelláltan, a hangszer minden szépségét felvillantva játszotta.
A IV. brandenburgi verseny két szólófurulya-szólamát Szabó Anita és Móré Irén játszotta fából készült, tehát puhább hangzású harántfuvolán. A két művésznő zeneileg és hangilag egyaránt teljes összhangban, üde, túlzott vibratót nem ismerő hangon játszott; ez a hangzási élmény az egész darab hatását meghatározta. Sajnos a két fuvola valamiképp lefedte - talán a sajátos akusztikai körülmények miatt - Bangó Ferenc hegedűszólóját. Bangó zeneileg kiválóan, de hangzásában talán kissé halványabban játszott. Ettől eltekintve mintaszerűen „együtt lélegzett” a másik két szólistával, s ez a mű is plasztikusan tagoltan, élő organizmusként bontakozott ki, még a merész tempóban játszott első tételben is. Remekül, kristálytisztán szólaltak meg az egyszerűségükben is rendkívüli fuvola-unisonók a zárótételben, s Bangó Ferenc is itt játszotta legremekebb virtuóz szólóit. S említsük meg zárásként azt, ami ugyancsak végigkísérte a hangversenyt, a basszus szólam tömör hangzását és fáradhatatlan zenei energiáját.
 

 

Szerző: Malina János - Revizor, az NKA kritikai portálja
2009 szeptember 21. hétfő
 

©2019 Grazioso Kamarazenekar | info@grazioso.hu