2009. szeptember 10. csütörtök 19:30


J. HAYDN: f-moll szimfónia (La Passione) Hob.1 No.49
J. HAYDN: C-dúr gordonkaverseny Hob.VIIb No.1 (Nakariakov átirata szárnykürtre)
P. I. CSAJKOVSZKIJ: Firenzei emlék op. 70
JEAN BAPTISTE ARBAN: Velencei karnevál
 

Közreműködött: Sergei Nakariakov - trombita, szárnykürt
Vezényelt: Kovács János
Helyszín: Zeneakadémia, Nagyterem
 

 

Tudja, de unja
 

Apó örömökkel kezdett a koncertévad, amely egyben a budapesti trombitaverseny nyitókoncertje is volt: Haydnt játszottak a Zeneakadémián. Súlyosabb a bánat, ahogyan játszották Haydnt, Kovács János karmester és a gondjaira bízott Grazioso Kamarazenekar hallhatóan nem bajlódott a csiszolgatással. Megállapodtak a főbb vonalakban, tempókban, arányokban, aztán már nem akarták elvenni maguktól a muzsikálás örömét. Cserébe elvették a hallgatótól a zenehallgatás örömét, szörnyű, nehézkes gyúrásba kezdtek Haydn La Passione szimfóniájának lassú első tételében, aztán a harmadik Triójában egyértelművé tették, hogy a fúvósok nem tekintették a hangversenyt szívügyüknek, köszönjük, viszont kívánjuk.
A sztárvendég a híres Sergei Nakariakov, elsősorban és eredetileg trombitaművész, de Haydn C-dúr csellóversenyének átiratát szárnykürtön játszotta. Elképesztő ováció fogadta a még mindig ifjú, és még fiatalabbnak látszó muzsikust, aki szerényen és elfogódva hajlongott, hóna alól előkapta a speciálisan neki készített szárnykürtöt, és... Nyilván az lenne a beteljesülés, ha megkezdődött volna varázslat, de az nem kezdődött. A Nakariakov által játszott átirat első és legfontosabb tanulsága az volt, hogy Haydn tudta, mit csinál, a mű csellón sokkal szebb, finomabb, könnyedebb, szárnyalóbb, a lassú tétele mélyebbre hatoló - nem is tudok olyan elemet mondani, amely szárnykürtön legalább egyenrangúnak tetszett volna.
De a Haydn-tanulságok után maradtak azért Nakariakov-tanulságok is. Például az, hogy valóban jó muzsikus, kiváló fúvós, a frázisok hossza néha hihetetlennek tűnik, ami, tekintve, hogy csellóátiratról van szó, és a csellónál a folyamatos hangadáshoz nincs szükség légköbméterre, legalábbis fontos. Sergei Nakariakov emellett még rokonszenves művész is, kicsit mintha őt is meglepte volna a karzati ováció, de bizonyára a trombitaverseny indulói is részt vettek a hangversenyen, és ők tudják, szakmailag jobban tudják értékelni a szólista teljesítményét. Mert közönségileg a koncert első része inkább csak emlékeztetőnek hatott: hasonlított egy Passione-szimfóniához, de nem volt az, emlékeztetett a C-dúr csellóversenyre, de más volt.
A második rész nyárvégi utazási beszámoló volt. "Olaszban jártunk", előbb Csajkovszkij Firenzei emlék című vonóshatosát játszotta a kamarazenekar, a magam részéről elszörnyedve hallgattam, mi történhetett szegény komponistával Toscanában, a közönség viszont hálás tapsra kelt az első tétel után, Kovács János kissé mintha neheztelve mutatta volna föl három ujját, hogy ennyi tétel még hátravan, aztán nemes bosszút állt, és tökéletesen kilátástalan hömpölygésre buzdította a zenekart. Az alaposan megviselt hallgatóság Arban Velencei karneválját kapta jutalomfalatként, az ismert dallamra írott variációsorozatot trombitára és zenekarra. Nakariakov legalább tizennyolc éve játssza a darabot a nyilvánosság előtt, és ez a múlt minden szempontból meg is látszott az előadáson: biztonsággal és nagyon keveset akarva játszotta el a szólista a darabot. Azon persze lehet elmélkedni, hogy Arban műve sem akar olyan nagyon sokat, csak lehetőség a trombitásnak az elképesztésre, de a darab és a téma játékosságáról kár lemondani, mert nem sok marad. Csak az, amit előre tudni lehetett: Sergei Nakariakov nagyon tud trombitálni.
 

 

Szerző: Fáy Miklós - Népszabadság
2009. szeptember 14. hétfő

 

©2019 Grazioso Kamarazenekar | info@grazioso.hu